Még mielőtt belevágnék a témám közepébe, bemutatkoznék egy kicsit részletesebben, már ami az eddig engem érintő lakóhely változtatásokat illeti.
Egy picike békés megyei falucskába születtem bele, növögettem a gyermeki gondtalanság lágy ölén egy pici, régi kertesházban. Kamaszkorom hajnalán úgy kb. 11km- rel odébb költöztünk a családdal, ami a világvégét jelentette számomra. Meg kellett szokni, be kellett illeszkedni, nagyon lassan ment. Talán sosem sikerült teljesen. Középiskola után főiskola jött, ismét költözés, egyedül, nagyváros, zaj, tömeg, pörgés, meg kellett szokni. Sikerült. Főiskola után házasodtunk össze a férjemmel, így érkezett meg első gyermekünk, még mindig a nagyvárosba. Pár hónap múlva költözés, Lengyelország. Képtelenség volt megszokni, de 2 évet boldogan leéltünk ott. Ezután ismét költözködtünk, Olaszország volt az állomásunk, (talán végállomás, ki tudja még) egy szép kis lakás várt minket. Itt éldegéltünk egészen addig, amíg már nem bírtam tovább, nekem kert kellett, ha aprócska is, de ház kell kerttel. 3,5 év után rá is találtunk első, közös, kertes! otthonunkra. Mivel eddig bútorozott albérletekben laktunk mindig, ott álltunk az üres házban, jómagam hatalmas adag inspirációval, ötlettel, tervvel a fejemben, és nekifogtunk berendezkedni. Azóta is imádok itt, 4 szép évet töltöttünk el, ide született kicsilányunk is, így még jobban kötődöm ehhez a házhoz. Ekkor írunk 2015-öt, Emma lányunk 2 éves, Marcello fiunk 8. A város kicsi, kellemes, kényelmes, van iskola, bölcsi, közel van minden, vannak barátaink, stb. stb. De! Nekem kert kell, nagyobb kert, ahol tudok veteményezni, pár kétlábút, de akár négylábút is tartani a macskánkon kívül. Mindig irigykedve néztem azokat a családokat, akik maguknak meg tudnak mindent termelni, nem kell tojásért vagy zöldségekért a boltba menni, arról nem is beszélve, hogy így nincsenek kiszolgáltatva, hogy megvegyenek mindenféle bizonytalan eredetű élelmiszert. Nem is gondolkodtunk nagyon sokat, mikor a férjem azzal jött haza egy nap. hogy lehet, hogy át tudná helyeztetni magát egy másik városba, naaagy városba, közel a tengerhez, és ott felépíthetnénk A HÁZUNKAT, olyanra, amilyenre szeretnénk, és mindemellé még naaaagy kert is dukálna. :) Ja! A válasz a felettesétől nem jött olyan gyorsan, ahogy azt mi gondoltuk, így le is álltunk a tervezgetéssel, álmodozással. A mennykő akkor csap le, amikor ugye az ember nem is számítana rá, hát velünk is így történt, mikor egy este megjött a válasz, a férjemmel. Mehetünk a tengerpartra. Kereshetjük álmaink otthonának a lehetséges helyét, és kezdhetjük árulni a mi szépen, gondosan berendezett, kialakított, megszokott, kis kuckónkat, és kezdhetünk elbúcsúzni mindattól a hétköznapi, bejáratott, rutinos szokásrendszertől, amiben eddig olyan jól el voltunk. Na ennél a pontnál döntöttem úgy, hogy elkezdek blogot írni az új életünkről. Egyrészt azért, hogy segítsek magamnak könnyebben feldolgozni az eseményeket, másrészt, mert később, mikor már a helyünkön leszünk, jó lesz visszaolvasni a célunk elérése érdekében megtett nem éppen sima és egyenes utunk eseményeit.
Mindaddig, amíg csak terv és egy távoli "mi lenne, ha" képként élt a gondolataimban az új otthon és egy új élet lehetősége, minden nagyon szép volt, még elvágyódást is éreztem olykor-olykor. Persze, mert nekünk gyarló emberfiaknak mindig az kell, ami nincs. Nem mondom, hogy nem jövök lázba most is annak gondolatától, amint látom lelki szemeim előtt a gyerekeimet szaladgálni a hatalmas kertben, kutyával, macskával körbevéve, egy másik részén a kertnek tyúkanyók kapirgálnak ráérősen, emitt legel egy kecske, amott egy mangalica... ejj de szép is, én pedig mindezt a kis veteményesem gondozgatása közben követhem figyelemmel. Mikor elfáradunk, és "nyaralni" lenne kedvünk, csak felpakolunk pár strandcuccot és 10-15 perc alatt már a tengernél is vagyunk. Ez a része a mesémnek a szép és az álombeli, viszont mire eddig eljutunk, az nem lesz akadályoktól és stressztől mentes sétagalopp.
Egy picike békés megyei falucskába születtem bele, növögettem a gyermeki gondtalanság lágy ölén egy pici, régi kertesházban. Kamaszkorom hajnalán úgy kb. 11km- rel odébb költöztünk a családdal, ami a világvégét jelentette számomra. Meg kellett szokni, be kellett illeszkedni, nagyon lassan ment. Talán sosem sikerült teljesen. Középiskola után főiskola jött, ismét költözés, egyedül, nagyváros, zaj, tömeg, pörgés, meg kellett szokni. Sikerült. Főiskola után házasodtunk össze a férjemmel, így érkezett meg első gyermekünk, még mindig a nagyvárosba. Pár hónap múlva költözés, Lengyelország. Képtelenség volt megszokni, de 2 évet boldogan leéltünk ott. Ezután ismét költözködtünk, Olaszország volt az állomásunk, (talán végállomás, ki tudja még) egy szép kis lakás várt minket. Itt éldegéltünk egészen addig, amíg már nem bírtam tovább, nekem kert kellett, ha aprócska is, de ház kell kerttel. 3,5 év után rá is találtunk első, közös, kertes! otthonunkra. Mivel eddig bútorozott albérletekben laktunk mindig, ott álltunk az üres házban, jómagam hatalmas adag inspirációval, ötlettel, tervvel a fejemben, és nekifogtunk berendezkedni. Azóta is imádok itt, 4 szép évet töltöttünk el, ide született kicsilányunk is, így még jobban kötődöm ehhez a házhoz. Ekkor írunk 2015-öt, Emma lányunk 2 éves, Marcello fiunk 8. A város kicsi, kellemes, kényelmes, van iskola, bölcsi, közel van minden, vannak barátaink, stb. stb. De! Nekem kert kell, nagyobb kert, ahol tudok veteményezni, pár kétlábút, de akár négylábút is tartani a macskánkon kívül. Mindig irigykedve néztem azokat a családokat, akik maguknak meg tudnak mindent termelni, nem kell tojásért vagy zöldségekért a boltba menni, arról nem is beszélve, hogy így nincsenek kiszolgáltatva, hogy megvegyenek mindenféle bizonytalan eredetű élelmiszert. Nem is gondolkodtunk nagyon sokat, mikor a férjem azzal jött haza egy nap. hogy lehet, hogy át tudná helyeztetni magát egy másik városba, naaagy városba, közel a tengerhez, és ott felépíthetnénk A HÁZUNKAT, olyanra, amilyenre szeretnénk, és mindemellé még naaaagy kert is dukálna. :) Ja! A válasz a felettesétől nem jött olyan gyorsan, ahogy azt mi gondoltuk, így le is álltunk a tervezgetéssel, álmodozással. A mennykő akkor csap le, amikor ugye az ember nem is számítana rá, hát velünk is így történt, mikor egy este megjött a válasz, a férjemmel. Mehetünk a tengerpartra. Kereshetjük álmaink otthonának a lehetséges helyét, és kezdhetjük árulni a mi szépen, gondosan berendezett, kialakított, megszokott, kis kuckónkat, és kezdhetünk elbúcsúzni mindattól a hétköznapi, bejáratott, rutinos szokásrendszertől, amiben eddig olyan jól el voltunk. Na ennél a pontnál döntöttem úgy, hogy elkezdek blogot írni az új életünkről. Egyrészt azért, hogy segítsek magamnak könnyebben feldolgozni az eseményeket, másrészt, mert később, mikor már a helyünkön leszünk, jó lesz visszaolvasni a célunk elérése érdekében megtett nem éppen sima és egyenes utunk eseményeit.
Mindaddig, amíg csak terv és egy távoli "mi lenne, ha" képként élt a gondolataimban az új otthon és egy új élet lehetősége, minden nagyon szép volt, még elvágyódást is éreztem olykor-olykor. Persze, mert nekünk gyarló emberfiaknak mindig az kell, ami nincs. Nem mondom, hogy nem jövök lázba most is annak gondolatától, amint látom lelki szemeim előtt a gyerekeimet szaladgálni a hatalmas kertben, kutyával, macskával körbevéve, egy másik részén a kertnek tyúkanyók kapirgálnak ráérősen, emitt legel egy kecske, amott egy mangalica... ejj de szép is, én pedig mindezt a kis veteményesem gondozgatása közben követhem figyelemmel. Mikor elfáradunk, és "nyaralni" lenne kedvünk, csak felpakolunk pár strandcuccot és 10-15 perc alatt már a tengernél is vagyunk. Ez a része a mesémnek a szép és az álombeli, viszont mire eddig eljutunk, az nem lesz akadályoktól és stressztől mentes sétagalopp.
